Minden másképpen alakult...!

Lassan ott tartok, hogy nekem nem szabad előretervezni semmit. De tényleg semmit!

Az önkéntes munkából semmi nem lett. Áthúzta az egészet egy kisebb baleset a fiam részéről. Így is örültünk, hogy törés helyett "csak" zúzódása lett, és ennek ellenére azért sikerült feljutnunk pénteken a Reménység Fesztiválra - de csak mint néző, figyelő, látogató.

Vonattal mentünk, és még volt időnk Pesten egy kicsit bóklászni, ha sántítva is. Így jutottunk el az Oktogon és a Király utca közötti részen egy turkálóba, amire még Zsuzsa hívta fel a figyelmemet tavaly, fonalas szempontból. Fonalat ugyan, megfelelőt nem találtam, de olyan klassz felsőt vettem potom pénzért, hogy szerintem iskolakezdés előtt is felmegyünk oda felújítani a fiam ruhatárát.

A Sportarénában a koncertek, az 1000 fős kórus, a szimfonikus zenekar mind-mind fantasztikus volt. Franklin Graham szolgálata pedig megrendítő. De közben Palkó elaludt, és amikor felébredt, akkor is a hideg rázta. Sajnos a vonatos utazás miatt, csak éjfél körül értünk haza, és ekkor bizonyosodott be, amit már sejtettem, hogy lázas.

 
De másnap minden  rendben volt vele. Ezért szombat délután elmentünk az egyik gyülekezeti barátnőm esküvőjére, ahol alig bírtam visszafojtani a könnyeimet, olyan öröm volt bennem az ő boldogsága láttán.

 De a szeretetvendégségre Palkó ismét belázasodott. Rohanás haza. Pihenés. Gyógyító puszi, és ima. Vasárnap délelőtt még nem tudtam, hogy mehetek-e újból Pestre az Evangelizációra, vagy nem. De végül is Palkó rendbe jött, és apukája vállalta, hogy vigyáz rá, amíg én pótanyummal Pesten vagyunk.

Nagyon áldott volt az utolsó nap is. A kórusművek ugyanúgy a szívemig hatoltak, mint Michael W. Smith Agnus Dei-a, amit közösen énekeltünk tizenakárhányezren. Áldott volt az Ige, ami ébresztgette az Istenkeresőket, de szólt hozzám is, konkrétan.

 Jó volt testvérekkel találkozni, váltani velük pár szót. Sok rég látott testvér ült körülöttem. Mintha csak egy tálcán ajánlotta volna fel Atyánk az ő jelenlétüket. Felfoghatatlan dolog volt mindkét napon ezzel szembesülnöm.

 Az utolsó dal az Agnus Dei, amit együtt énekeltünk sok ezren. Még most is libabőrös leszek tőle.

És jó volt hétfőn úgy dolgozni menni, hogy valami nagy dolognak voltam részese.

Közben (több hónapos intervallumról van szó) azonban egyre több olyan tünetet produkáltam, ami emlékeztetett az évekkel ezelőtti autoimmun betegségemre, amiből pár éve meggyógyított Mennyei Atyánk. Megijedtem. Lett labor, és egyes paraméterek sajnos nem igazán azt mutatták, amit szerettem volna, de kiderült, hogy valószínűleg lezajlott nálam egy pajzsmirigygyulladás, amiből már kilábalóban vagyok. Szóval, nincs olyan nagy probléma, mint amire gondoltam. E röpke pár napból csak egy fontos momentumra emlékszem, a nagy ijedelem közepette, hogy egy csöpp ima volt bennem: "Uram, Jézusom, bárhogy is legyen, csak Te légy itt velem!" Hála Neki, hogy nem csak itt volt, hanem itt van - most is.

Ma pedig megtartottuk Palkó előrehozott 10. szülinapját az osztálytársaival. Volt nagy készülődés, bár inkább csak takarításilag és kertileg. Igyekeztünk minél egyszerűbben tálalni az egészet, de így is nagy siker volt. A társaság fele itt szeretett volna aludni, de majd beosztjuk őket nyárra - egyenként - , hogy senki ne maradjon ki a jóból.