Megpróbáltuk!

A jó szándék meg volt, hogy talán Palkó egyedül járhatna be a városi suliba, és nem anyával kellene olyan korán mennie. A vonat nem jöhetett szóba, mert ahhoz valóban túl kicsi még (most kezdte a 3. osztályt). Iskolabusz pedig nincs. Az autó pedig nem túl kifizetődő, de ez van.

Időben elindítottam a kis srácot, a megfelelő buszhoz irányítottam, ami beviszi a városba. De arra nem gondoltam, hogy a buszra nem fér fel, és csak a másik busz jöhet szóba. Reménykedtem, hogy talán nem fog elkésni.

Ez a másik busz nem arra ment, amerre mi tudtuk. Eltévedt. Megijedt. Leszállt. Hívott sírva. Fogalma sincs, hol van. Anya autóba. Rohant a városba. Rájött, hol van a kis srác. Megtalálta. Vigasztalta. Irány a suli. Elkésett az óráról. Anya itthon. Anya utólag ijedt meg. Sírt. Még mindig sírt. Most már minden rendben. S egyelőre minden marad a régiben.

Köszönöm Istenem, hogy az ijedtség közepette is vigyáztál rá, és bepánikolás helyett felhívott. Köszönöm, hogy voltak ott középiskolások, akiket megmert kérdezni, hogy egyáltalán hol van, és segítettek neki. Köszönöm, hogy megtaláltuk egymást. Köszönöm a mobilt is, mert nélküle nem is tudtam volna, hogy baj van. Köszönöm, hogy túl vagyunk ezen, és minden rendben lett. 

Köszönöm, hogy téged hívhattalak segítségül, és vigyáztál a kisfiamra!