Le a kalappal!

Azok előtt, akik vállalják a nevelőszülőséget. Átolvastam pár blogot - itt van egy (ez nagyon komoly) - és fórumot, és a magyarországi helyzet meglehetősen elkeserítő. Megdöbbentő a hivatal hozzáállása a gyerekekhez, de a befogadó családokhoz is.
Az olvasottak ellenére sem utasítom el egyből a nevelőszülőség kérdését, csak hagyok időt magamnak, és körüljárom a témát. Azt azért nagyon szomorúnak tartom, hogy ha baj van, akkor a hivatal nem áll a nevelőszülők mögött.
Ami egyébként most jelenleg nagyon foglalkoztat, az az, hogy itt lelkileg, mentálisan sérült gyerekekről van szó, akik komoly viselkedési zavarral küszködnek. Hogy lehet hozzájuk viszonyulni? Valóban ki lehet szeretni belőlük a rosszat? Elég, ha szeretem őket? Vagy ide sokkal több kell? Rendelkezem-e én ezzel a többel? Tudom-e adni nekik azt, amire valóban szükségük van? Tudok-e adni nekik lehetőséget arra, hogy újat kezdjenek?

 A gyökere ennek az egész tépelődésnek, hogy legyek-e nevelőszülő vagy sem, az a tény, hogy bár családban nőttem fel, de nem sokon múlott, hogy a gyámhivatal elvigyen onnan bennünket. Pár rokonon múlott ez, akik nem merték ezt a döntést bevállalni, annak ellenére, hogy tudták (legalábbis kis részét), hogy mi történik nálunk. Komoly hátrányokkal indultunk az életben, az öcsém és én is. Önbizalomhiánnyal, depresszióval,  az elutasítottság érzésével. Emlékeim szerint még nagyon kifejezni sem tudtuk magunkat. Pedig öcsém 17, én meg 18 voltam, amikor végül is eljöttünk tőlük, mert tudtuk, akkor már nem kell visszamennünk hozzájuk, és nem kell félnünk a megtorlástól.

Biztos vagyok abban, hogy Isten volt az, aki nem hagyta, hogy elvesszek. Embereket küldött, akik segítettek. Mind a mai napig nagy szeretettel gondolok arra a német családra, akiknél babysitterkedtem még a 90-es években, és annyira megszerettek, és befogadtak a családjukba, hogy amikor lejárt a vízumom, és haza kellett jönnöm, anyagilag finanszírozták, hogy elvégezzek itthon egy felsőfokú marketing manageri iskolát, és letegyek németből és angolból egy-egy nyelvvizsgát. Ők voltak az akkori angyalaim. Nagy lehetőség volt ez. Nem igazán az anyagi része miatt, hanem amiatt a bizalom miatt, amit megszavaztak nekem, hogy elfogadtak, és szerettek - hogy nem cselédnek néztek, hanem családtagnak. Igazi családot érezhettem magam körül, amit addig soha.

A lehetőség miatt, amit én megkaphattam ettől a német családtól, van vágy a szívemben, hogy valakinek én is segíthessek.

Utóirat:
Édesanyám él, és bizonyos határok között, de tartjuk a kapcsolatot (sok éves szünet után), de nincs anya-lánya kötődés közöttünk. Semmilyen kötődés nincs közöttünk.
Ami érthetetlen számomra, hogy bár szeretetet soha se adott, sem semmiféle törődést vagy gondozást, hanem minden mást, amit inkább elfelejtenék, ennek ellenére elvárás része felől, hogy gondozzam, hogy felköszöntsem anyák napján, hogy ugorjak, ha kell neki valami. De nekem ez nem megy. Próbáltam évekig, de most már nem megy. Évekig próbáltam, mert vágytam rá, hogy szeressen, de ezt az állapotot még nem sikerült elérni.