Dühös vagyok!

Soha sem gondoltam volna, hogy így kiakadok az egészségügyön, főleg, hogy hetedik éve benne dolgozom. De most bizony sikerült engem is megdöbbenteni.

Nem kicsit.

Augusztus  utolsó hetétől küzdött Palkó a fejfájásával. Múlt hét óta már mindene fájt. Suli után elmentünk mindenhová, ahová csak lehetett, hogy kiderítsük, mi okozza a problémát. 

Természetesen a legegyszerűbb dolgokra gondoltunk: szemészet, gyerek neurológia, fül-orr-gége, labor.

A röntgenfelvétel mutatott egy kis nívót, és ezt a gégész is igazolta. Viszont az erős fájdalmakat nem.

S mivel szimpla gyógyszerre nem múltak a fájdalmak, és itthon már nem tudtam volna, mit is kellene csinálnom, elvittem a a gyerek sürgősségi osztályra.

Ott jó sokáig tartott az anamnézis felvétele, és nem is igazán értettem, miért kell Palkót osztályra felvenni, miért nem elég valami gyógyszer, és miért beszél a doktornő gyerek intenzív osztályról, meg gerinccsapolásról.

(Ja, és közben be is lázasodott a csillagszeműm.)

Fogalmam sem volt, miről van szó.

Persze, gondoltam, hogy esetleg kullancscsípés, de nem értettem a felhajtást. Főleg, hogy eredmény majd csak október elején lesz.

S akkor jött a feltevés. Az első. Agyhártyagyulladás vagy agyvelőgyulladás.

A kórházban nem is esett le a a tantusz. Csak itthon. Így az első éjszaka Palkótól távol, a netet böngésztem, és kiakadtam. 

Akkor értettem meg, hogy el is veszíthetem Palkót.

Sírógörcsöt kaptam. De amikor elfogytak a könnyek, próbáltam a magam emberi módján az úr Isten elé vinni az én problémámat. 

Szeretem a fiamat. Nagyon sokat tanultam tőle tíz év alatt. Nagyon sokat változtatott rajtam. 

De azt is tudom, Isten szuverén Úr. Az ő gondolatai magasabbak az enyéimnél, és tervezhet mást az életünkkel, mint amit mi gondolunk felőle. Még akkor is, ha nem értjük Őt.

Kegyelmét tükrözi, hogy ezekkel a gondolatokkal békességet teremtett bennem.

Könnyebb, és vigasztalóbb volt így neki menni a következő napnak, napoknak.

Mert persze itt nincs vége a történetnek.

Másnap délben Palkó már kapott non-steroidot, nagy dózisban. És a harmadik, negyedik tablettánál jelentősen múltak a fájdalmak. Ekkor úgy döntöttek, nem adják tovább a gyógyszert, viszont akkor a fájdalmak ismét megjelentek.

És ekkor jött a feketeleves. Az a doktornő, aki felvette osztályra Palkót, elkezdett arról beszélni, hogy a gyerkőc talán felnagyítja a fájdalmát. S talán nem is úgy van, ahogy elmondja.

Kiakadtam, de lementem az osztályomra, hogy átgondoljam. Azután visszamentem, és próbáltam beszélni vele, de úgy látszik (utólag), hogy ez nem sikerült.

Ugyanis onnantól kezdve mindenki így állt hozzá a fiamhoz, kivéve az osztályvezető főorvost. És persze azt a gyerekorvosunkat (barátomat, hitben testvéremet), aki szeptember elejétől már nem dolgozik a kórházban és a rendelőben, mert ő lett a közeli város iskolaorvosa. 

Közben Palkónak többször is volt hőemelkedése, de még ez sem számított, mert hogy közben próbált jó kedélyű maradni (mit csináljak, ha ő ilyen).

A főnővér is érzékeltette a nagyvizitek alkalmával, hogy szerinte Palkónak semmi baja.

Az elején még próbáltam elmagyarázni mindent, de hamar feladtam. 

És nem értem, mi történhetett.

Pedig még tegnap délután is rám ijesztettek azzal, hogy talán leukémiás a fiam. 

Nem mesélem, mit éreztem, amikor újból átnéztem a netet, mit írnak erről a betegségről.

Azt sem értettem, hogy ha abból indulnak ki a doktornő hatására, hogy Palkónak nincs semmi baja, akkor miért nem engedték már haza korábban, pedig kértem.

Közben nem történt kontroll vérkép. Nem történt semmi. 

És ma, amikor már alig vártam, hogy Palkót hazahozzam, közölték, hogy kiadják, de adminisztratív okok miatt vasárnapig fekvőként lesz elkönyvelve, és ne is várjak zárót hétfő kora délutánnál előbb. Ezért viszont igazolást sem kapunk addig.

Ezek után a főnővér még küldött egy gonosz megjegyzést felém (ja, eddig azt hittem jóban vagyunk). Nem kellene erősítenem a gyerekben a betegségtudatot, és nem kellene annyira figyelnem rá.

Nagy levegőt vettem, és nem válaszoltam rá.

Csak a dühöt érzem, hogy hülyének néznek nem csak engem, hanem Palkót is. Pedig nincs is rá okuk.  

De mivel a mi drága gyerekorvosunk már nincs itt a kórházban, nem tudom megvédeni magunkat a hozzáállásuk miatt.  

Ennél már az is jobb lett volna, ha beismerik, fogalmuk sincs, mi lehet a baj. Talán egy vírusfertőzés.

Ja, és ehhez még hozzátartozik, hogy Palkó nem is tudja, milyen betegségek merültek fel vele kapcsolatban. Elég, hogy engem megijesztettek.

Nagyot csalódtam. Egyrészt azért, mert ez az a kórház, ahol én is dolgozom. Az a főnővér, akit évek óta ismerek, és segítettem nekik, amikor nem volt adminisztrátoruk.

Palkó soha nem volt lógos, soha nem szimulált. Egy jó kedélyű gyerkőc, aki jelzi, ha valami nem jó, de nem engedi magát legyűrni általa.

Nagy kérdőjelek vannak bennem. De az élet megy tovább. 

Vettem C-vitamint, biztos, ami biztos, és hiszem, hogy fontosabb az, amit Isten gondol felőlünk, mint amit az emberek.