"Sötétben állunk néha....

...magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.

- Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
- Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
- Hova jutok?!
S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.”

/Gárdonyi Géza Ida regénye/

Múlt szombaton, pár év után rájöttem, hogy kis falunkban van egy könyvtár. Rögtön be is iratkoztunk a fiammal együtt, és kihoztunk annyi könyvet, amennyit csak lehetett. Többek között Ida regényét Gárdonyi Gézától. Már évek óta terveztem, hogy valahonnan megszerzem ezt a könyvet, és kiolvasom, de csak most jött el ennek az ideje. S bebizonyosodott, hogy ez valóban így van. Már rögtön a regény eleje, ez a pár sor, amivel kezdtem ezt a postot, teljesen rímel arra, amiben most élek. Szóról szóra. Valamiben döntenem kellett, és egyúttal lépnem is, de még nem látom, hogy az út merre visz. Nem látom, mi vár a végén. Nem látom a végkifejletet.
Egyet tudok. "Egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.”