Tudtam....

....hogy valami változott bennem, körülöttem.

Már jó ideje falakat építettem fel, hogy ne bántsanak, de majdnem megfulladtam a falak mögött, mert ezzel az Életet is majdnem kizártam.
Ha szeretek, kiszolgáltatom magam. Ha bízom, bánthatnak, éppen azok, akiket közel engedek magamhoz. De hosszú el- és bezárkózás után rájöttem, nem érdemes másképp. A szeretet bennem van, mert bennem él Krisztus, és inkább fájjon, ha hátat fordítanak nekem, mint a bántástól való félelem miatt elbújni, és megkeményedett szívvel élni.

A körülményeim nem változtak, de a szívem igen. A napokban nálam jöttünk össze, közel 30-an. Mindegy volt, hogy baptisták, vagy pünkösdisták. Az ország több részéből. Egyek voltunk. Egy lélekkel dicsértük Krisztust, egy szívvel voltunk mindenben. Változni akartam. Változást akartam. De magam erre képtelen voltam. Segítséget kértem, a Menny Urához fohászkodtam, hogy könyörüljön rajtam: friss olajat kértem a lámpásomba. És Ő lenyúlt értem, és magához emelt. Az érdemtelent.
Meglepő, de fáj az Ő szeretete. Belesajdulok, hogy így szeret. Hisz ismer, és MÉGIS szeret.

S ezután az alkalom után csodákat élek meg. A pótanyukám, egy idős, nyugdíjas néni, akit picinyke családunkba fogadhattunk, 40 évi vallásos élet után, elkezdett vágyódni az Életre. Nyiladozik a szíve a Mindenható felé.
Azóta több testvérem is jelezte, hogy megújulásra vágyik, mert bizony még a legkülönbek is megfáradnak. Felrázta őket is az IGE!
Én magam is átélem naponta, hogy Isten megsebez, de be is kötöz. Új kezdődött. A szívemben. A kis imacsoportunkban. Körülöttünk. Valami történik, ami nem a mi érdemünk, egyedül Istené!
S közben, mintegy ajándékul: régi testvérek találnak meg.
Boldog vagyok!
Él az Úr!