Iskolaudvaron...

Volt egy nap, amikor nem kellett rohannom. Mikor volt időm mindazzal foglalkozni, amivel kellett. Igaz, egy kicsit gyengélkedtem valami kóbor vírus miatt, de ez sem rontott az összképen.
A fiamra is úgy vártam az iskolaudvaron, hogy örültem a napfénynek, a vörös-sárga-rozsdabarna faleveleknek.
És akkor emlékképek jöttek elém. Eszembe jutott, ahogy évekkel ezelőtt a 3 éves fiammal kint álltunk egy kis falu vasútállomásán, hogy Vácra menjünk az oviba. Fel s alá lépkedtünk a peronon, mondókáztunk, verseltünk. Igaz, közben áztunk és fáztunk, de örömteliek voltunk.  S talán még a többi várakozó utas is irigykedve nézett ránk ezeken a kora reggeli órákon.
Vagy egy másik emlék ugyanebből az időszakból. Legalább két könyvvel indultam el otthonról, hisz az oda és visszaút között 2-2,5 óra várakozási időm volt. Munkám még nem volt. Reggel ovi, azután haza, azután délután vissza Vácra az oviba, és megint haza. Soha azután nem olvastam annyit, mint akkor. Általában életrajzok voltak terítéken: Zimányi József, Kiss proff., Richard Wurmbrand, Visky Ferenc, Jim Elliot... Hosszú a sor. Örömöm telt abban, amit olvastam, hiszen bátorított arra, hogy merjem vállalni a mindennapokban, hogy Kinek adtam az életem. Életem legboldogabb, legelégedettebb időszaka volt ez.
S azon az iskolaudvaron rájöttem, igyekeznem kell, hogy újból csak az igazán fontos dolgokkal foglalkozzam. Többször álljak meg, gyönyörködjek abban, ami körülvesz, hisz a Mindenható ajándéka az.

Nem elérhetetlen a megelégedettség, csak tudni kell rangsorolni.