Pár szó rólunk

Tényleges bejegyzés rólunk hetek óta nem íródott. Volt ennek oka. Komoly oka.

A vakáció első napjaiban egy átlagos munkanap után (negyed négy felé!), hazafelé tartva két ismeretlen embert láttam a házunktól nem mesze. Gyanúsak voltak, és nem sokra rá meg is láttam a problémát. Egy kapu felfeszítve, tőlünk nem messze. Hazaérve, már a szomszéd fogadott, hogy a mellette lévő ingatlanra betörtek. Ehhez felfeszítették annak a bizonyos teleknek a kapuját, majd a két telek közötti kerítést is tönkretették, és azután összeszedtek pár dolgot, amit bezsákoltak. A szomszéd észrevette őket, így a zsákok maradtak az udvaron. Én hívtam a két tulajt, hogy ki kellene jönni Pestről a nyaralójukba, mert gond van. Rendőröket nem hívtam, hiszen minden megvolt. Igen ám, de a fiam fél öt felé (!) elindult az egyik szomszédunkhoz, és egyszer csak kapom tőle a telefont, hogy a kisebbség előtte halad (3 felnőtt és pár gyerek) a megtömött zsákokkal. Palkót visszahívtam, és meg szaladtam utánuk (persze utolérni már nem tudtam őket, mert mér elég messze voltak), és kiabáltam, hogy tegyék le a cuccokat. De a fülük botját sem mozdították. Ekkor már hívtam a polgárőröket, ők meg a rendőröket. Ahogy letettem a telefont, már jött az a tulaj, akit kiraboltak, és nemsokára már a rendőrök is kint voltak. Ők is telefonáltak,és azután  már a helyszínelők is itt voltak. És nekem itt volt elég. Ekkor már kértem a polgárőrök vezetőjét, hogy én szeretnék kimaradni mindenből (mármint szeretném, ha név szerint nem lennék megemlítve az ügyben), hiszen egyedül vagyok a fiammal, és nem tudom magunkat megvédeni, ha a kisebbség úgy dönt, bosszút áll azért, mert nem hagytam annyiban a rablást. Azokban a napokban csak két dolgon járt az agyam:
- Ha még egyszer megtörténne ez az eset, ugyanígy cselekednék? De a válasz mindig ugyanaz volt: akkor is ugyanezt tenném. Nem tudnék szemet hunyni afelett, hogy másokat megkárosítanak - ráadásul a szemünk láttára. Bár így esély van arra, hogy bántsanak minket.
- A másik pedig sokkal hétköznapibb. Napokig nem mertem éjszaka aludni, mert féltem tőlük. Három nap kialvatlansága után már eléggé rossz állapotban voltam. De túljutottam ezen is. Főleg mert a kis házi csoportunk egy-két tagja bátorított engem.

Tanulsága ennek az esetnek egyelőre nincs. Inkább csak megdöbbenten vettem tudomásul, hogy egyes embereknek semmi sem szent, és nem tartja őket vissza az sem, hogy fényes nappal valaki megláthatja őket. És csak oda nem mennek be, ahová nem akarnak.
A másik megdöbbentő dolog az volt, ahogy szembesültem a negatív érzéseimmel (eléggé diplomatikusan fogalmaztam ezt most meg) velük szemben. Tudom, mit kellene éreznem velük szemben a Szentírás szavai szerint, de ezzel most nagyon hadilábon állok. Remélem letisztulnak bennem a dolgok, és sikerül ezeket az érzéseket szeretetre váltani. Minél hamarabb.